Egy afrikai napunk egy „kicsit” másként, egy „kicsit” kiszínezve, amúgy médiásan!!!
Ébredés reggel egy sivatagi táborban. A sátorból kifelé menet magunkhoz vesszük a tegnap este bekészített lapátokat, s 2-3 percnyi lapátolással eldobáltuk az útból a rengeteg skorpiót. Körbeástuk magunkat, tüzet gyújtottunk, hogy megóvjuk magunkat a vadállatoktól. Reggeli előtt hypós vízben mosakodunk, elkerülendő a kolerát. Miután jól laktunk az este fogott sültkígyóból, egyikünk őrködése mellett táborbontás. A mai szakasz elejére idegenvetetőt bérlünk, mert a táborunk egy aknamező közepén helyezkedik el. A vezetőnk úgy 15 km után közli, hogy nem visz bennünket tovább, mert az már számára is veszélyes terület. Mit tudunk csinálni, nélküle folytatjuk az utunkat. A homokdűnék között itt-ott látszik egy-egy aknának a kiálló biztosítója. Zolinak hascsikarása van, muszáj megállnunk. Óvatosan, lépésről lépésre keres utat a dűnék között. Halk kattanás, s Zoli barna arca fehérre vált: aknára lépett. Próbáljuk nyugtatni, de egyre idegesebb, remegni kezd a lába. Szerencsére van a csapatban amatőr tűzszerész. Előkerülnek a rohamkések, óvatosan megközelítjük a rémült társunkat. A csapat pszichológusa nyugtatni próbálja miközben a tűzszerészünk óvatos mozdulatokkal a cipő és az akna közé dugja a késeket. A művelet sikerült, a láb felemelkedik, leszáll az akna kibiztosító szerkezetéről. A késeket rögzítjük, a hascsikarás már megoldott dolog. 20 km óvatos autózással elhagyjuk az aláaknázott területet. A következő szakasz sem sokkal barátságosabb: fél méter mély laza homokon vezet az út, de 10 percnyi erőltetett autózás után méter magas homokfalak akadályozzák a csapatot a haladásban. Nagy lendületet veszünk, padló gáz, de a verda beragad. 2 órányi lapátolással és homokvasazással sikerül megtenni néhány kilométert. Elérjük a keményebb talajt, de a viszontagságoknak itt sincs vége. A távolból sötét felhő közeledik rohamléptekben: homokvihar!!! Pillanatok alatt elér minket, az ablaktörlő lapátjai nem bírják a gyűrődést, megállunk. Sokáig tombol a vihar, semmit sem látunk, az autóban korom sötét. elül a zaj, a vihar elvonult. Az ajtók nem nyílnak, próbálkozunk az ablakokkal. A homok befolyik az utastérbe, de így legalább megpillantjuk a napot. Kimászunk az autóból, fel a tetőre: körbevett minket a homok, a vihar teljesen betemette a Passatot. Helyzetünk kilátástalan, több napi lapátolással sem tudnánk a kocsit kiásni. A vizünk fogytán gyors döntés kell. Előássuk a műholdas telefont, segítséget kérünk a rendezőktől. Két órányi várakozás után jött a segítség. A mauritán hadsereg szállítóhelikoptere jelenik meg a látóhatáron. A koordináták alapján azonnal megtalálnak. Előkerülnek a szupererős spaniferek, átkötjük a tetőn, majd a helikopter alászáll, leereszti a szállítókötelet. Őrül porvihart kavar, de ez már nem zavar minket. Beszállunk, jelzünk, majd megkezdődik kiemelés. Húzza a homok a verdát, de a gép erősebb, levegőben vagyunk. Néhány kilométert repül a Passat, mintha Redbull-t ivott volna. Szilárd talajhoz érve leszállunk. Leoldjuk az autót majd néhány golyóstollal és kulcstartóval megköszönve, búcsút intünk a megmentőinktől. Irány dél. A táj a sivatagból lassan átvált szavannás, mocsaras területre. A terep jól járható, suhan a kocsi a füves részeken. Valami történik: az autó hirtelen megáll, majd kifejeljük a szélvédőt. A mocsár közepén találjuk magunkat, az autó egyre süllyed. Gyors döntés kell! Kimászunk a motorháztetőre, kihúzzuk a csörlőkötelet, s a legközelebbi nagy fához úszva rögzítjük azt. A csörlő füstöl az erőltetéstől, de állja a sarat. Újabb probléma jelentkezik. A mozgásra és a zajra megjelenik körülöttünk néhány krokodil. Zsákmánynak tekintenek, próbálnak felmászni a kocsira. Zoli előkapja a szöghúzós feszítővasat, s élete kockáztatásával távozásra bírja az állatokat. Sikerül az akció, az autó újra száraz talajon áll. Gyors kárfelmérés, majd indulunk tovább. A Mauritán részen haladva több helyen is találkozunk kétes alakokkal. Egy útszélen álló autónál integetnek, hogy álljunk meg. Nem tesszük, mert a rendezőség óva intett ettől. Igazuk is lett: elhajtottunk mellettük, mire beugrottak a 190-es fekete Mercibe, s üldözni kezdtek. Megpróbálnak leszorítani az útról, de nem hagyjuk magunkat. Gyors telefon, segítséget kérünk a hadseregtől. Az üldözők látva, hogy nem tudnak megállítani, tüzet nyitnak a kocsira. Szerencsére nem profi lövészek, így bennünk és az autóban nem esik jelentős kár. Mikor vészesen közel kerülnek az autónkhoz, elővesszük a maradék motorolajunkat, az útra öntve lassítjuk a haladásukat. Nagy megkönnyebbülésünkre szemben egy teherautónyi katona tűnik fel, miután elsuhanunk mellettük, elállják az üldözőink útját. Heves tűzharc kezdődik, a rosszfiúk húzzák a rövidebbet. Újabb köszönet, kulcstartó, sapka és golyóstoll osztás, majd irány a tábor. Sátrazás, majd megérdemelt pihenés. Várjuk a holnapi napot, reméljük az valamivel izgalmasabban telik majd!
A fenti történet és a benne szereplő személyek kitaláltak, esetleges hasonlósága a véletlen műve!
